« Serpent frappé de foudre, olivier solitaire » (Claude Vigée)
Az az elképesztő érdekes nekem egy-egy óra után, hogy abban, ahogy közösen értelmezni próbáljuk a francia verseket, és mindenki elmeséli, hogyan képeződött le benne a szöveg, és a francia szöveget magyar szavakkal adja vissza (amiben szükségszerűen benne van valamiféle torzulás, de legalábbis hangsúlyeltolódás az eredetihez képest), és közben leírja azt a képet, amit a szöveg előhív benne, és ebben a képben benne vannak a saját asszociációi, amit az adott szavak és képek hívnak elő, a saját olvasmányélményei, a szavak és az asszociációk egymásra rétegzettsége, valamint a kultúra, amiben élünk, és ahogyan ezt egy másik nyelvre próbálja visszaadni, esetleg formai megkötéseket is figyelembe véve, abban nem csak a fordítás folyamata rajzolódik ki, hanem egészen váratlanul mintha magára a gondolkodás folyamatára is rálátnánk – a képalkotással, a szavak teljesen szubjektív hangzásával, az egyéni asszociációkkal –, mintha valamilyen formában betekinthetnénk egy másik ember gondolkodásmódjába, és ez tényleg nagyon különleges, nagyon ritka élmény. Legutóbb konkrétan a Vigée-vers faképe hívta elő a szavak, képek, hangzások, olvasmányok, kulturális beágyazottság stb. egymásra rétegzettségét, illetve azok leképeződését és annak szavakkal történő visszaadását az egyes emberekben, és világított rá arra is, mennyire hihetetlenül komplex, társas (hiszen ott van benne a többi szerző szövege) és közben végtelenül individuális és szubjektív folyamat a fordítás.
Marczisovszky Anna
Comments