« C’est l’équinoxe entre rigueur et clémence » (Étienne Faure)
Tizenketten tizenkétféleképpen fordítottuk Étienne Faure fent idézett lélektani-halálközeli-meteorológiai szabadverszárlatát a szigor és kegyelem közötti napéjegyenlőségről. Az első fordítandó versünk szavai jutottak tehát eszembe, amikor próbáltam a lehető legpontosabban megragadni, milyen élmény részt venni egy jól működő lírafordító-műhely munkájában: kegyelmi állapot alkotás és befogadás között – erre jutottam. Az alkotás és befogadás közöttiség általában a fordító speciális helyzetét hivatott leírni, ám ez a pozíció szükségképpen magányos és némiképp kiszolgáltatott. A forrásszöveget saját nyelvére átültető közvetítő bizonyos fokig egyedül marad az értelmezésével, olykor rabjává is válik. Sosem tudhatja biztosan, nem értett-e fatálisan félre valamit, és azt végképp nem, valaha szól-e neki valaki, ha így volt. Ha ez utóbbi esetleg megtörténik, az már vélhetően megkésve jön: akkor, amikor a célszöveg már nyomtatásban van, és a fordító egyébként is régen eltávolodott tőle.
Itt jön képbe a kegyelmi állapot. Ebben leledzünk ugyanis mi tizenketten, Imreh Andrással, a katalizátorral együtt tizenhárman. Hogy miért? Egyrészt azért, mert a munkánkra napokon belül alapos, sokszempontú visszajelzést kapunk egymástól. Ez a figyelem már önmagában kiérdemelné a kegyelmi státuszt. Ami azonban ennél is erőteljesebb és különlegesebb élmény, az az, hogy hétről hétre új szövegekbe költözünk be (idáig még előfordulhat bármelyik professzionális vagy laikus olvasóval jobb pillanataiban), és – itt jön a lényeg – ezt nem egyedül tesszük. Mire a soron következő csütörtök este találkozunk, már mindannyian otthonosan berendezkedtünk az adott költeményben: sokszor és alaposan végigolvastuk, megforgattuk, megértettük, magunkévá tettük, szétszedtünk és összeraktuk, immár az anyanyelvünkön, ügyelve, hogy mindezt annyi sorban, olyan rímekkel és/vagy hasonló ritmusban tegyük, mint a forrásszöveg szerzője. Ezek után (és még mindig a találkozás előtt) pedig azt is megtudjuk, a többiek miként oldották meg ugyanezt, néha pedig már azt is, hogyan vélekedtek a mi verziónkról. (Ehhez a kegyelemhez szigorra is szükség van: arra, hogy mindannyian ugyanolyan komolyan vegyük a közös munkát. Ez pedig az utóbbi két hónapban maradéktalanul megtörtént: tizenkét felnőtt ember bármiféle anyagi vagy presztízsbeli ellenszolgáltatás nélkül, csodával határos módon, minden hétre kifogások nélkül, legjobb tudása szerint teljesíti az adott feladatot.) Amikor tehát háromnegyed hatkor megjelennek a téglalapok közé zárt, egyre ismerősebb arcok a Zoom felületén, már mindannyiunk zsebében (illetve Google drive-ján) ott lapul egy mű és tizenkét értelmezés. Innentől pedig elég, ha visszautalunk egy-egy szókapcsolatra, vagy akár egyetlen személyes névmásra valamelyik verssorban, mindenki pontosan tudni fogja, miről van szó, és már vitázhatunk is róla. Utána sem kell néznünk az eredetiben, hiszen már mindannyian fejből tudjuk a verset, illetve inkább ahogy a francia mondja, par cœur: szívből.
Ez tehát a kegyelmi állapot: rálátás a műre egyszerre tizenhárom tekinteten keresztül, valamint egymás és a szöveg félszavakból-is-megértése. Ez az irodalomról való beszéd (sőt, általában: a beszéd) ideális módja, ami csak nagyon keveseknek adatik meg ilyen mélységben és ilyen felkészült társaságban. Köszönet érte.
Vilmos Eszter
Comentarios