A fecnik

« Si bas soit le soleil et longue l’ombre

le jour qui m’est donné s’entête encore. »

Jean Grosjean

Még nem dobtam ki a fecniket. Még a legmeglepőbb helyeken bukkanok rájuk: farzsebben mosás után, a piacos kosár alján, a kisfiam legós dobozában. Boríték, papírtasak, pénztári bizonylat hátoldala. Nem lett volna egyszerűbb egy füzetet kijelölni erre? Hát, nem így terveztem… A kíváncsiságból szinte észrevétlenül megszállottság lett. Tíz héten át verssorok keringtek bennem. Franciául és magyarul. Szüntelen. Munka közben, alvás helyett, játszótéren, oltásra várva. Maman, qu’est-ce que tu comptes tout le temps avec tes doigts ? Des syllabes. Kerestem a szavakat, ők meg engem, és én is magamat. Mintha egy régi magamra találtam volna, aki egyben nagyon más is. Mások azt mondták, az utóbbi időben nem vagyok jelen, én meg azt, hogy rég voltam ennyire. Igenis jelen, csak másfél méterrel a föld felett. Un geste barrière plutôt poétique. Mais contre quoi ?

Nem, nem így terveztem. Mellékesen jelentkeztem a versfordító műhelyre, a sok dolog mellé, fölé, alá, stb. Aztán ez lett a fő dolog. Csütörtöktől csütörtökig tartott a hét. Közben szerdán, később hétfőn eljött a leadási határidő, vele együtt a kíváncsisággal teli izgalom: vajon mi lesz a bennem keringő sorokból a végén? Lesz-e vége egyáltalán? (Legtöbbször nem volt, még a csütörtöki óra után is mocorgott – sőt, csak akkor igazán – bennem a vers, a születendő.) És a többiek vajon hogy oldották meg, bennük hogy szólalt meg ugyanaz a szöveg?

Volt egy óra, amelyiken minden csoportnak ki kellett választania az adott vers minden egyes sorának legjobban sikerült fordítását, és abból összerakni az egészet. Bizonyos szempontból lehetetlen kísérlet, de tökéletesen kifejezi az Atelier szellemiségét. És van egy olyan érzésem, hogy minden csoportban úgy alakult a válogatás, hogy mindenkinek legyen legalább egy sora a közös változatban.

Néha eszembe jutott, milyen kár, hogy a vírushelyzet miatt nem adatott meg az órák előtti, utáni beszélgetések lehetősége, a személyes találkozás elevensége. De ha nem így lett volna, én ilyen távolból nem is tudtam volna részt venni ezen a műhelyen. A végső szó végül mindig ez: hála. Hála az ötletért, a megvalósításért, a lehetőségért, hála a jó szövegekért (ilyen jók a kortárs francia költők?!), hála az inspiráló szavakért, gondolatokért, az intenzív figyelemért, jelenlétért. És természetesen hála minden egyes fecninek.

Barna Anett